2017. május 13., szombat

Vasárnapi répa




Július 23-a vasárnap, 12 óra 20 perc volt. A nyitott ajtókkal álló Mercedes taxiban 46 C°-ot mutatott a hőmérő. Hortobágyi Béla mélyet slukkolt a mentolos bagóból, és unottan pöckölte el a parkoló szélén púposkodó sittcsomó irányába. Kálmi, a helyi csöves hajolt le érte, amikor a  félig szívott bűzrudacska legurult a kupac aljára.
A meghatározhatatlan korú, szemlátomást ittas alak sandán Hortobágyira nézett és megjegyezte:
– Né', má’ mekkora dekk, ezért még egy Tu–144-es is leszállna.
– Elegem van már a cigiből – morogta a taxis. Kijön dolgozni az ember, és szívja egyiket a másik után, közben csak szikkad a napon itt a Mátyás pinyón, és veszettül unatkozik a belváros szívében.
– Miért nem húzol el innen? – mutatott a Duna felé a toprongyos csavargó.  Lehet találnál utaskákat a sétahajóknál.
– Persze, majd adnának is a pofámnak az ottaniak. Románék meg addig megint lenyúlnák a helyünket. Kettő körül kijön Batyu és Göndör, lehet Putyi is kinéz, és meglenne egyből a balhé, hogy hol kavartam. Vigyázni kell, nehogy ideszokjon a sok sunyi retek, mert akkor vége a tutinknak. Ha véletlen beesne most egy vidék, nem is vállalnám. A hajóállomáson ott figyel a három zsíros majom, és ha félóra alatt nem érek vissza fuvarból, akkor a nyakam rá, hogy feljönnek ide. Ők azt hiszik, ez itt az okosság, és mindig állatira pörög.
– Menjél csak nyugodtan, majd én fogom a helyet! – krákogta Kálmi. Adsz három kilót, mint az aszfaltosok, és vigyázok a ti placcotokra is.
– Nofene, mert mire is kell még vigyáznod?
– Hát nem látod ott elől? Felbontották délelőtt a járdát, azért van itt a egy halom törmelék. Valami kábelt cseréltek. Amíg ki nem hűl, addig őrzöm a friss aszfaltot. 
– Három kiló? Ebben a forróságban jócskán túlórázhatsz Kálmi, mire kihűl…
– Azért mondom, hozok még egy kis cefrét a nonstopból, és fogom a helyed, te meg guríthatsz bátran a szállodasorról, amíg ki nem jönnek a többiek.

Béla kiszállt az autóból, előrébb ballagott, és megnézte a járdát. Elég nagy felület volt frissen újraöntve, és még mindig büdösen gőzölgött a napon.
– Mekkora csula, ezt se csinálnám semmi pénzért! Hányhatnékom van a szagától is – köpött ki a taxis.
– Na, azért mondom, gurulj egyet, amíg hűl ez itt!
Hortobágyi a csöves markába nyomta a három gurigát, aztán elhúzott a szállodák irányába.
Szerencséje volt, az első körben leintették, és kivitték a Margit-szigetre. Már éppen fel akart menni az Árpád hídra, hogy fordul vissza Pestre, amikor egy fiatal lány szaladt felé integetve a bokros parkon át.
Először azt hitte, nagyon megsütötte a nap a Mátyás pince előtt, mivel úgy látta, nincsen a lányon ruha. Amikor aztán beült, megbizonyosodhatott róla, hogy teljesen rendben van a látása.
A hölgyike egy szál bugyiban volt, ennek ellenére nem igazán szégyenlősködött. Bedobta magát, és minden magyarázkodás helyett a lábát nyomkodta, mert futás közben üvegdarabba lépett.
– Meztelen nő, vér… mi lesz itt még ma? – futott át Bélán az izgalom.
­– Vigyél gyorsan a Vízibolha utca 43-ba – sziszegte a lány.
– Már elnézést – nem érdekel, hogy mit csinálsz a szigeten egy szál bugyiban –, de van pénzed?
– Menjél csak, majd otthon fizetek, ellopták az összes cuccom.

Béla kényszerhelyzetben volt, és egy meztelen, csinos nőre amúgy sem lehet haragos képet vágni. Jól megnézte a csajszit, sóhajtott egy mélyet, és elindult a híd budai felhajtója felé.

Húsz perc alatt, komótos tempóban érkeztek a címre. A lány sietve beszaladt az udvarba. A taxis félszegen settenkedett utána, hogy megnézze, hová megy be. Nem tudott azonban sokáig leskelődni, mert egy tekintélyes tartású, világosbarna bullmasztiff jelent meg az ajtóban, ahol fél perce a hölgyike belibbent. A kutya egyáltalán nem ugatott, talán ez volt a legfélelmetesebb, csak határozott iramban elindult Béla felé. A taxis azonnal sarkon fordult, és szív dobogva rohant vissza az autójához. A kapu azonban addigra becsukódott. Hortobágyi izgalmában kifelé tolta volna, de az épp fordítva nyílt. Lélekben már felkészült a harapás égető kínjára. Izmait megfeszítve megmerevedett a kapu előtt, mozdulni sem mert. Úgy érezte, mind az öt liter vére a dobhártyáját püföli. Háta mögött nem hallotta a kutya neszezését, csak érezte, amint felugorva szaggatni kezdi a ruháját. Ekkor egy éles kiáltás mégis áttört a hallását bénító lüktetésen: Sáááátááán visszaaaa!
A lány hajolt ki az ablakon – még mindig fedetlen felsőtesttel –, és ráparancsolt a robusztus ebre. A kutya, mint egy megszeppent kisgyerek, akit rosszaságon kapnak, úgy ment az ablak alá, és leült a fal tövén.
 Mire Béla hátra mert nézni, a lány már ki is ugrott az ablakon át az udvarra, és nyakörvénél fogva húzta hátra az ebet.
– Bezártam a fészerbe Sátánt. Gyere velem, rendbe szedlek! – hallotta kisvártatva, miközben még ugyanúgy ott görcsölt a kapuban, mereven markolva a vasat.
Béla görnyedt tartással követte a lányt a leárnyékolt, hűvös szobába. Kis noszogatás után felfeküdt az ágyra, és hagyta, hogy az anyáskodva vegye le róla szakadt ruháit és kitisztítsa a karmolt sebeket.
Kezdett ellazulni, jólesett neki a gondoskodás. Érezte a lány puha melleit, amint azok himbálódzva néha-néha a hátát súrolták.



Egy sötét autó állt be a parkoló kocsik közé. A sofőr rátenyerelt a kürtre, és lebarmozta a parkolóhelyen tébláboló részeg csavargót. Béla összerezzenve felriadt, és önkéntelenül odanézett, ahonnan a hangot hallotta. A sofőr éppen kisegítette az utast.
– No, ez sem a férje lehet  – gondolta az álomtól még kábán, mert az nem szaladozna körbe, hogy kinyithassa a jobb hátsó ajtót.
Amikor kiszállt a középkorú nő, rögtön felismerte. Akkoriban gyakran szerepelt a tévében egy olyan beruházás felügyelete kapcsán, ami aztán soha sem valósult meg.
– Figyeled Kálmi? Terike, a kormánybiztos asszonyság… Jön kajálni a sofőrjével. Megszaladt neki. Biztos nem ért rá tegnap kimenni a piacra.
Kálmi azonban ekkor már túl volt az újabb flakon tablettás itókán, és az étterembe tartó pár előtt hadonászott, akár egy madárijesztő. Talpa ideális gömbölyűségét kihasználva cefetül billegett, és szinte érthetetlenül krákogva hangoskodott:
– Hrkkkrr meeeleg, neem szaaad hrkkkrr, ráámfiii neem leeet, hrkkkrr nememmá’, hrkkkrr ráámfiii nememmá’, hrkkkrr neméteeee?!
A sofőr védőn ölelte át Terikét, a másik karjával pedig, mint a legyet, úgy hajtotta el Kálmikát a közelükből. Hátrafelé nézve fedezte az agresszív, értetlen csöves támadását, miközben tolta előre az asszonyt az étterem bejárata felé.
Terike is hátra-hátra pislantott, erősen szemrehányó kifejezéseket vetve az álnok, nem tágító részeg csavargóra.
– Tűnjön innen, nincsen pénzem! – szajkózta.
Kálmika már rángatta is a sofőr karját, az meg ütötte a csöves kezét, és fennhangon szörnyülködött
Így érkeztek meg – szinte egyszerre – a forró, lágy aszfaltba…

Béla kimeredt szemmel ült a taxiban. Nem tudta, hogy most álmodik-e, vagy a jó előbb volt ébren, amikor a lány simogatta a sebeit.
A „Laokoón-csoport” összegabalyodva és aszfaltba süppedve cibálta egymást tovább. Néha valamelyikük ki-kiszabadult, de a lerántott cipőért visszanyúlva újra beragadt. Végül azonban csak Terike állt bokáig az aszfaltban, és mint az orosz népmesében a répát, úgy húzta-vonta az addigra már összebékült másik kettő és egy kedves, segítőkész járókelő.

Hortobágyi hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét (talán visszarévedt a szigeti lányra), és elkezdte mondogatni:
„Nőj, nőj, répa, növekedjél gyökérke,  jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!”



2007-06-23

2017. április 19., szerda

Húsz év kánikula





Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
a letépett, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.

Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neonkörökkel incselkedik a huzat,
mintha üvegfestékbe firkálna lyukat.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.

Tördelten illeszt össze elmém képeket,
miközben nyelem a szúrós, sós levegőt,
s a halszagú sötétben némán izzadok.
Régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.

Húsz éve, - akkor sem eredt el a zápor,
zavartan hallgattuk suta zihálásunk.
Most mégis egy hang, egy elnyűtt kérdés sajog,
léhán lifegnek szakadt, foszlott mondatok.

Hirtelen mozdonyfüst terül - szemembe mar,
csak meztelen, múltba lépő lábad látom.
Szakállas sorompó lánca kattan mélán,
magányom zuhan rám - felszakítja vénám.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz, rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.



2008. 08. 10.

2016. december 31., szombat

Mintha még itt ülnél




Mintha két bóbiskolás közt még most is emlegetnéd, amint apró gyerekként
Budakeszin egyedül szánkózol és beleborulsz a sáros, hókásás latyakba,
később a Wesselényi utcai ház emeletén izgatottan töltöd magadba az új miliőt,
majd elszakadt leventeként addig bolyongsz a Dunántúl szétbombázott útjain,
amíg az osztrák határon túl a nyomorúságos fogság korlátai meg nem állítanak.

Mintha még most is a háború utáni rövid időszak számodra meghatározó, titokzatos
romantikáján merengenél, és mosolyognál az első spicces hazatéréseden, ahogy
beejted a kulcsod a csatornarácson, és a házmesternek adod a zsebedben lelt süteményt,
mintha még most is hallanám, ahogy éles hangon, színpadiasan artikulálva nevetsz,
felpolcolt, fájdalmas ízületű lábad megrándul, pocakodon a ruha reszketve megremeg.

Csókakőn, a szikrázó Tejút alatt, mintha még most is számolnád unokáiddal az elhúzó repülőgépeket,
a műholdakat és a hullócsillagokat, feljegyezve az észlelésért járó forintokat, mintha érezném, milyen erősen kapaszkodsz az utadba eső tárgyakba, amikor billegve bicegsz a mosdó felé, mintha látnám az előszobában  szétfröccsenő fekete véredet, ahogy keserves köhögéssel felbuggyan belőled, mintha kórházi ágyadban még
most is azt latolgatnád, hogy hazamégy – egy utolsó körre beülsz kopott autódba, és végigjárod a bakancslistád.

 Mintha még itt ülnél. Üres helyedet tapogatom a kanapén, ahol kiteknősödött a kárpitozás.



2015. 08. 10.

2014. október 8., szerda

Ötvehét villanás



(57. születésnapomra)


Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.

Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár konok elmékben az igaz szó veszély,
a való halkan kacag, mint csörgedő patak.

Kínos kedvetlenség, jeges döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek
s lemondó mosollyal magára mered.

Ma az időtlenség képzete tart velem,
utamon nyár karol, ősz bora nem űz,
kedvesem szelíden szorítja meg kezem,
pillantása árnyas, akár a kerti fűz.

Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek ­
s lemondó mosollyal magára mered.

Egyszer csend lesz, béke és nyugalom,
ráérünk a létezésről társalogni talán,
mikor körbenézünk Keleten s Nyugaton ­–
hagyunk néhány betűt a költészet falán.

2014. 08. 20.

2013. augusztus 20., kedd

Vízállásjelentés



(club 56)


Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – tenger,
sirám görbül száján, elhagyta a kacaj.

Kérdik még tőlem: hogyan barátom?
Közöld a vízállást, nyomjad a hírt!
Tüskésen szólok, de néha belátom,
csordogál létem, csak egóm blazírt.

A hűsítő folyóban lelkesen pancsolok –
parton hangszóró ver, kalapál az éter,
tarkómon dübögnek száraz hangoszlopok:
a mai vízállás – ötvenhat centiméter.

2013. június 16., vasárnap

Kórterem (I. rész)





Fekszem az ágyamon. Elvégeztem többször minden gyakorlatot, amit a gyógytornász reggel bemutatott, és szorgalmi feladatként kirótt. Tagjaimban lomhán terpeszkedik a kíméletlen fájdalom. Nyakizmaimat megfeszítve tompán meredek előre. Kényszeredetten figyelem a festék marsi felszínét, rücskös felpattogzódását lábujjam felett, az öreg ágyvason. Vakrozsda tengerszemek pislognak vissza rám egykedvűen.
A fal mellett sorakozó keskeny lemezszekrényekről azt gondolom, hogy nem igazán illenek egy kórterembe. Talán száz méterrel fentebb, a rózsadombi vadászok jó hasznukat vennék fegyvertárolóként. Persze az is lehet, náluk voltak régebben rendszeresítve, amíg be nem jöttek a szigorúbb fegyvertartási előírások.
A szekrény melletti dohányzóasztal valamiért vonzza a tekintetemet. Az egyik lába nemes

egyszerűséggel oszlik, mint a kerti fák tuskója. Még a kipergő törmelék is mellette van. Akár egy kitúrt hangyaboly eső után – legalábbis innen úgy tűnik.
Az asztalhoz egy kiszolgált, favázas, műbőr huzatú klubfotel tartozik, ami jellegében – nekem – ugyancsak vadászos. Már pereg is előttem az ötvenes évek filmje, ahogy benne feszít egy pocakos, pufajkás vadász elvtárs – halinacsizmás lábát feltéve a kis asztalkára –, és bőszen eregeti a Csongor szivar trágyaszagú füstjét.

A valamikor hófehér műbőrrel borított apró stoki az ágy előtt árválkodik. Felületén a repedés már-már művészi intarzia. A bevonat alatt a szivacs mélységes Grand Canyonja sejlik fel, ami messzire vivő gondolatokat indít el bennem.
Ágyam mellett, a fehér éjjeliszekrény fiókján és lemezajtaján remekül mutatnak a méregzöld, lelógó műanyag gombok. A szekrényke egyébként remekül passzol az ágy vasához: szintén festékhiányban szenved, és a vakrozsda ugyanúgy kacsingat rajta.
A kubsarokA falicsempe szétszórt lyukai mintha a világháborús belövések emlékét őriznék, annyi helyen furkáltak már ezt-azt a csúnyán felrakott, megsárgult kerámiára. A felcsavarozott dolgok azonban az idők folyamán szőrén-szálán eltűntek. A meglévő, de már erősen fityegő törülközőtartóra most még nem lehet semmit sem teríteni, mert lecsúszik róla. – Ígérem, meg fogom húzni a felfogatást, ha szerzek egy szerszámot.
A padló apró mettlachi burkolata új korában sem lehetett valami megkapó látvány, hát még így hatvan év után. Imitt-amott repedések, kisebb-nagyobb kagylós törések teszik igazán patinássá.
A többszörösen repedt mosdókagyló felett egy krómozott kézmosószer adagoló csillan meg teljesen kiemelkedve a környezetétől. Próbálok kiszedni belőle valamit – hátha köpni fog –, de üres, poros, akár Miska bácsi lemezes ládája az utóbbi időben.
A megvakulás irányába tartó, hiányos felfogatású tükör mellett két kis széf áll ki a falból. Ezeknek a páncélosoknak nem tudni, hol lehet a kulcsa, így aztán csak arra jók, hogy a beteg lefejelje őket egy óvatlan pillanatban. A megráncosodott, három sárga és két piros alma azonban remekül mutat a tetejükön.
A széfek alá egy házirend van – stílusosan – gézzel felkötve. Az írás a következővel kezdődik:  „A felvételhez hozza magával:”
– Korrekt ugye? Sétál a szomorkás reumás beteg a rakparton, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felugrik a harmadikra (ami tkp. második, csak a liftben van félrevezetően jelezve), hogy hadd nézzem már, milyen leleteket is kell hoznom, ha neadjisten ide kerülnék.
Leírják ebben a doksiban kendőzetlenül azt is, hogy evőeszköz, bögre, WC-papír, törölköző, hálóruha, köntös papucs nem jár idebenn. Hiába, no – ez az intézmény nem a várbeli Hilton szálló.
Arról is tájékoztatnak – a miheztartás végett –, hogyha megrongálnám pl. a hatvanéves asztal oszló lábát, azt mindenképp meg kell térítenem. Ez engem valamiért a tick-tack bumm! játékra emlékeztet. Elvégre valakinél magától is fel fog robbanni az asztalka. Attól függ csak – mint a játékban –, hogy az ember milyen sokat görcsöl mellette az élet nagy kérdésein.

Forró vascső az ágynál A szobában durva meleg van – izomból fűtenek. Az ágy mellett húzódó cső annyira forró, hogy álmában sem szabad elfelejteni a betegnek, különben megégeti a hátsóját. Úgy nyolcvan fokos víz kering benne. A radiátor szelepe talán már ötven éve berohadt, a fűtés ezáltal nem szabályozható. Szobatársam – a nomád kamionos – gyűlöli a meleget, ezért akkurátusan nyitva tartja az ablakot tenyérnyire, néha még annál is jobban. Az egyik oldalam izzad a csőnél, a másik viszont hideg, mint a decemberi éjszaka. Nem is csoda, hogy második kórházi napomon rosszabbul vagyok, mint felvételkor. Persze az ágynak is van ehhez némi köze, hiszen már kiszolgálta az idejét, rég obsitra szorulna. Szegény teljesen leamortizált, mint a köszvényes ember. Minden fordulásnál úgy nyöszörög a sodronya egy normál súlyú beteg alatt is, hogy itt a kómások is magukhoz térnek álmukból (képzeld el az éjszakai nyugalmad, ha egy százhatvan kilós, rossz alvókájú ember a szobatársad). Látom persze, hogy ezt a nüansznyi problémát már szóvá tehette más is, ezért szabadalmaztatott eljárással, ügyes ezermesterek deszkalapokat vágtak be a kinyúlt sodronyháló fölé. Ezek a lomtalanítási hulladéknak tűnő, diribdarab deszkák azonban elmozdulnak a vasról, ránehezednek a rozsdás sodronyra, és ilyenkor változatlan intenzitással nyöszörög együtt az egész tákolmány. A személyzet idegrendszerét mindez persze nem piszkálja, semmiképp sem veti vissza őket másnapi tevékenységükben, mivel ők stramm kis heverőkön éjszakáznak a nővérszobában. A betegek meg háborodott képpel ücsörögnek a lift előtti padon, vagy vadul szívják tüdőre a nikotinos füstöt a fürdőben és a teraszon, ha már végkép kikészültek. Nem véletlen, hogy büdös van a zuhanyzóban, hiszen a fázósabb bagósok suttyomban a nedves helyiségben, a gombák cinkos társaságában pöfékelnek.

A puklis, táskás festésű plafonon a neonvilágítás egész csinos, csak a festők rendesen összekenték legutóbb – úgy húsz éve. Azóta sem ért rá senki megtakarítani. Majd talán a következő felújításnál, abban az esetben, ha festés után le lesz cserélve az armatúra.
A sarokban a kuka duzzogva hallgat. Meg akartam reparálni, de igencsak besértődött. Azt sziszegte foghegyről: „már vagy öt éve elromlott a lábpedálom, most mért piszkálod?”.

A kórterem ajtózárából kilógó csavart fogpiszkálókkal beszorítottam, már csak azért is, hogy a fiatal doki ne azt csavargassa állandóan, ha benéz hozzánk.
De valami ultramodernt is említek: a hangtechnika teljesen meglepett. Megszólalt egy Mézga Aladár adóvevőjére hasonlító kütyü az ajtónál. Éva nővér utasítását simán, áthallás nélkül vettem benne. Megkért, hogy beszélgessek vele az ágyam melletti kagylón keresztül. Hát ez szuper! Lehet, hogy ezen a csúcskészüléken keresztül transzportál le a vizsgálatra?

A folyosón várakozáson felül ragyog az idejétmúlt linóleum mindenütt. Úgy fénylik, mint a felújított műjégpálya a ligetben, bár valamivel több helyen van megfoltozva. Elcsoszogok rajta az egyetlen férfi WC-ig. Látom, van ám itt két erős ajtó is, de egyik sem csukódik rendesen. A zárszerkezet és az ajtófélfa között legalább négyujjnyi rés tátong, így a rögzítést egy kilincsre kötött madzag segítségével lehet megoldani. A zsinórt belül egy speciálisan meghajlított csavarhoz szükséges kötni. Az illemhely belülről… azt inkább hagyjuk. Körbepucolom a kagylót és az ülőkét alul-felül – nem probléma. A gond inkább az, hogy itt sem tud elmélyülten relaxálni az ember. Alig ülök le, már hallom is, hogy valaki idegesen rángatja a zsinórt, és mogorván reklamál a folyosón: - Mi tarthat ennyi ideig, talán hozzam a ricinust?
Nem szeretnék vitatkozni, gyorsan elvégzem a dolgom, és duzzogva befordulok kézmosásra a szomszéd helyiségbe. A higiénia fontos – halljuk néha az eü. tájékoztatókban... Nos, nem mindenütt persze, mivel itt a kézmosószer adagoló teljesen száraz. Ki tudja, mióta fogyhatott ki belőle a fertőtlenítő hatású folyadék?
Megborzongok, a hideg megcsípi a vizes bőrömet. A fürdő ajtaja és az ablak egész nap tárva-nyitva, mégis orrfacsaró büdös van benn. Aki a kezelések után zuhanyozni próbál, annak mindenképpen várnia kell, míg a decemberi szagos hideg lovagiasan távozik.

Hogy rohan itt bámészkodás közben az idő? Irány gyorsan ebédelni! Hopika… a lift már megint beszorult a félemeleten. Lopva nézem a várakozó, járókeretes és mankós betegeket. Kényszeredetten mosolyognak egymásra, akár a vigyorgóban.
Te is nevetsz most – ugye? Légy szíves ne tedd! Még kerülhetsz hasonló körülmények közé – paraszolvenciafüggő, silány, megélhetési járulékfizetőként. Azért bizony! Semmi esetre sem az egymást követő szakértő, felelős kormányok  gazdálkodásának, és a helyi lezsírozott „béna kacsák” következetlen sipákolásának köszönhetően.


– Tudod… valahol azért mégiscsak van némi bizsergető érzés ebben az egész kórházasdiban. Ha mélyen belegondolsz, végig libabőrös lesz a karod, hisz mégsem hagynak egyedül szenvedni a nyavalyáddal. Hosszas várakoztatás után végül csak összekvártélyoznak sorstársaiddal. Másfelől azonban sértődéssel vegyes aggállyal tölthet el, hogy a norvég tömeggyilkosnak – Breiviknek – három csillaggal jobb panzió dukál, pedig ugyanolyan európai betegek vagytok mindketten.



(Az utolsó képen Breivik börtöncellája látható /
2012. november 26.)

A szerző megjegyzése:
A történetet a képzelet szülte, mondhatni légből kapott. A képek is csupán illusztrációk. Hogyha valamiképp mégis ráismerne a valóságra, az csakis az ön fantáziájának és a véletlennek tudható be.

2013. február 26., kedd

Napjainkban




igazság
Gyártja, gyűri, gyömöszöli, gyúrja,
az ember a maga kis igazát,
mindenki tolja, löki kifúlva –
azért sem hagyja soha odaát.

okosság
A szomszéd füle mindig zöldebb –
bár neki sem örök a tavasza –,
nyoma sincs holmi késztetésnek,
hogy mi egyetértsünk valaha.

munka
Dolgozik úgy egynegyedünk – néha,
a többi agg, rokkant vagy fiatal,
esetleg seftes, útszéli céda, –
s hízelgő, kit eltart a hivatal.

munkanélküliség
A munkaképes a körmét rágja,
sok csavargó szutyokban térdepel,
segélyből az élet nem nagy vágta –
mindenki azt kap, amit érdemel?

állam
Drága az állam, de vígan él, ki bírja
húzni hasznát, pimasz és szemfüles,
akinek képén vastag az irha
az válságban is mód felett keres.

beosztás
Hűbéres posztokra léhák lesnek –
a kenőpénz delejes gondolat –,
akit bizalmi állásba tesznek,
vetnie nem kell, folyton csak arat.

bankrendszer
Csalárd bankok csúf csapdákba csalnak,
vermük jogtiszta, hűvös és kegyes,
segítik őket nyúzó hatalmak,
az üzleten mindegyik jól keres.

nyugdíj
Várni a nyugdíjat – álomállás,
hogyha sorsod szerencse kíséri,
bár férfinak lenni nem nagy áldás  –
örülhet, aki a korhatárt megéri.

temetés
Minden üzlet ma – a tiéd kivéve –,
ha a küzdelmet egyszer feladod,
sírod körül szipog néhány néne,
siratja semmi kis vagyonod.