2014. október 8., szerda

Ötvehét villanás



(57. születésnapomra)


Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.

Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár konok elmékben az igaz szó veszély,
a való halkan kacag, mint csörgedő patak.

Kínos kedvetlenség, jeges döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.

Ma az időtlenség képzete tart velem,
utamon nyár karol, ősz bora nem űz,
kedvesem szelíden szorítja meg kezem
pillantása árnyas, akár a kerti fűz.

Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek, ­
s lemondó mosollyal magára mered.

Egyszer csend lesz, béke és nyugalom,
ráérünk a létezésről társalogni talán
mikor körbenézünk Keleten s Nyugaton ­–
hagyunk néhány betűt a költészet falán.

2014. 08. 20.

2013. augusztus 20., kedd

Vízállásjelentés



(club 56)


Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – tenger,
sirám görbül száján, elhagyta a kacaj.

Kérdik még tőlem: hogyan barátom?
Közöld a vízállást, nyomjad a hírt!
Tüskésen szólok, de néha belátom,
csordogál létem, csak egóm blazírt.

A hűsítő folyóban lelkesen pancsolok –
parton hangszóró ver, kalapál az éter,
tarkómon dübögnek száraz hangoszlopok:
a mai vízállás – ötvenhat centiméter.

2013. június 16., vasárnap

Kórterem (I. rész)





Fekszem az ágyamon. Elvégeztem többször minden gyakorlatot, amit a gyógytornász reggel bemutatott, és szorgalmi feladatként kirótt. Tagjaimban lomhán terpeszkedik a kíméletlen fájdalom. Nyakizmaimat megfeszítve tompán meredek előre. Kényszeredetten figyelem a festék marsi felszínét, rücskös felpattogzódását lábujjam felett, az öreg ágyvason. Vakrozsda tengerszemek pislognak vissza rám egykedvűen.
A fal mellett sorakozó keskeny lemezszekrényekről azt gondolom, hogy nem igazán illenek egy kórterembe. Talán száz méterrel fentebb, a rózsadombi vadászok jó hasznukat vennék fegyvertárolóként. Persze az is lehet, náluk voltak régebben rendszeresítve, amíg be nem jöttek a szigorúbb fegyvertartási előírások.
A szekrény melletti dohányzóasztal valamiért vonzza a tekintetemet. Az egyik lába nemes

egyszerűséggel oszlik, mint a kerti fák tuskója. Még a kipergő törmelék is mellette van. Akár egy kitúrt hangyaboly eső után – legalábbis innen úgy tűnik.
Az asztalhoz egy kiszolgált, favázas, műbőr huzatú klubfotel tartozik, ami jellegében – nekem – ugyancsak vadászos. Már pereg is előttem az ötvenes évek filmje, ahogy benne feszít egy pocakos, pufajkás vadász elvtárs – halinacsizmás lábát feltéve a kis asztalkára –, és bőszen eregeti a Csongor szivar trágyaszagú füstjét.

A valamikor hófehér műbőrrel borított apró stoki az ágy előtt árválkodik. Felületén a repedés már-már művészi intarzia. A bevonat alatt a szivacs mélységes Grand Canyonja sejlik fel, ami messzire vivő gondolatokat indít el bennem.
Ágyam mellett, a fehér éjjeliszekrény fiókján és lemezajtaján remekül mutatnak a méregzöld, lelógó műanyag gombok. A szekrényke egyébként remekül passzol az ágy vasához: szintén festékhiányban szenved, és a vakrozsda ugyanúgy kacsingat rajta.
A kubsarokA falicsempe szétszórt lyukai mintha a világháborús belövések emlékét őriznék, annyi helyen furkáltak már ezt-azt a csúnyán felrakott, megsárgult kerámiára. A felcsavarozott dolgok azonban az idők folyamán szőrén-szálán eltűntek. A meglévő, de már erősen fityegő törülközőtartóra most még nem lehet semmit sem teríteni, mert lecsúszik róla. – Ígérem, meg fogom húzni a felfogatást, ha szerzek egy szerszámot.
A padló apró mettlachi burkolata új korában sem lehetett valami megkapó látvány, hát még így hatvan év után. Imitt-amott repedések, kisebb-nagyobb kagylós törések teszik igazán patinássá.
A többszörösen repedt mosdókagyló felett egy krómozott kézmosószer adagoló csillan meg teljesen kiemelkedve a környezetétől. Próbálok kiszedni belőle valamit – hátha köpni fog –, de üres, poros, akár Miska bácsi lemezes ládája az utóbbi időben.
A megvakulás irányába tartó, hiányos felfogatású tükör mellett két kis széf áll ki a falból. Ezeknek a páncélosoknak nem tudni, hol lehet a kulcsa, így aztán csak arra jók, hogy a beteg lefejelje őket egy óvatlan pillanatban. A megráncosodott, három sárga és két piros alma azonban remekül mutat a tetejükön.
A széfek alá egy házirend van – stílusosan – gézzel felkötve. Az írás a következővel kezdődik:  „A felvételhez hozza magával:”
– Korrekt ugye? Sétál a szomorkás reumás beteg a rakparton, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felugrik a harmadikra (ami tkp. második, csak a liftben van félrevezetően jelezve), hogy hadd nézzem már, milyen leleteket is kell hoznom, ha neadjisten ide kerülnék.
Leírják ebben a doksiban kendőzetlenül azt is, hogy evőeszköz, bögre, WC-papír, törölköző, hálóruha, köntös papucs nem jár idebenn. Hiába, no – ez az intézmény nem a várbeli Hilton szálló.
Arról is tájékoztatnak – a miheztartás végett –, hogyha megrongálnám pl. a hatvanéves asztal oszló lábát, azt mindenképp meg kell térítenem. Ez engem valamiért a tick-tack bumm! játékra emlékeztet. Elvégre valakinél magától is fel fog robbanni az asztalka. Attól függ csak – mint a játékban –, hogy az ember milyen sokat görcsöl mellette az élet nagy kérdésein.

Forró vascső az ágynál A szobában durva meleg van – izomból fűtenek. Az ágy mellett húzódó cső annyira forró, hogy álmában sem szabad elfelejteni a betegnek, különben megégeti a hátsóját. Úgy nyolcvan fokos víz kering benne. A radiátor szelepe talán már ötven éve berohadt, a fűtés ezáltal nem szabályozható. Szobatársam – a nomád kamionos – gyűlöli a meleget, ezért akkurátusan nyitva tartja az ablakot tenyérnyire, néha még annál is jobban. Az egyik oldalam izzad a csőnél, a másik viszont hideg, mint a decemberi éjszaka. Nem is csoda, hogy második kórházi napomon rosszabbul vagyok, mint felvételkor. Persze az ágynak is van ehhez némi köze, hiszen már kiszolgálta az idejét, rég obsitra szorulna. Szegény teljesen leamortizált, mint a köszvényes ember. Minden fordulásnál úgy nyöszörög a sodronya egy normál súlyú beteg alatt is, hogy itt a kómások is magukhoz térnek álmukból (képzeld el az éjszakai nyugalmad, ha egy százhatvan kilós, rossz alvókájú ember a szobatársad). Látom persze, hogy ezt a nüansznyi problémát már szóvá tehette más is, ezért szabadalmaztatott eljárással, ügyes ezermesterek deszkalapokat vágtak be a kinyúlt sodronyháló fölé. Ezek a lomtalanítási hulladéknak tűnő, diribdarab deszkák azonban elmozdulnak a vasról, ránehezednek a rozsdás sodronyra, és ilyenkor változatlan intenzitással nyöszörög együtt az egész tákolmány. A személyzet idegrendszerét mindez persze nem piszkálja, semmiképp sem veti vissza őket másnapi tevékenységükben, mivel ők stramm kis heverőkön éjszakáznak a nővérszobában. A betegek meg háborodott képpel ücsörögnek a lift előtti padon, vagy vadul szívják tüdőre a nikotinos füstöt a fürdőben és a teraszon, ha már végkép kikészültek. Nem véletlen, hogy büdös van a zuhanyzóban, hiszen a fázósabb bagósok suttyomban a nedves helyiségben, a gombák cinkos társaságában pöfékelnek.

A puklis, táskás festésű plafonon a neonvilágítás egész csinos, csak a festők rendesen összekenték legutóbb – úgy húsz éve. Azóta sem ért rá senki megtakarítani. Majd talán a következő felújításnál, abban az esetben, ha festés után le lesz cserélve az armatúra.
A sarokban a kuka duzzogva hallgat. Meg akartam reparálni, de igencsak besértődött. Azt sziszegte foghegyről: „már vagy öt éve elromlott a lábpedálom, most mért piszkálod?”.

A kórterem ajtózárából kilógó csavart fogpiszkálókkal beszorítottam, már csak azért is, hogy a fiatal doki ne azt csavargassa állandóan, ha benéz hozzánk.
De valami ultramodernt is említek: a hangtechnika teljesen meglepett. Megszólalt egy Mézga Aladár adóvevőjére hasonlító kütyü az ajtónál. Éva nővér utasítását simán, áthallás nélkül vettem benne. Megkért, hogy beszélgessek vele az ágyam melletti kagylón keresztül. Hát ez szuper! Lehet, hogy ezen a csúcskészüléken keresztül transzportál le a vizsgálatra?

A folyosón várakozáson felül ragyog az idejétmúlt linóleum mindenütt. Úgy fénylik, mint a felújított műjégpálya a ligetben, bár valamivel több helyen van megfoltozva. Elcsoszogok rajta az egyetlen férfi WC-ig. Látom, van ám itt két erős ajtó is, de egyik sem csukódik rendesen. A zárszerkezet és az ajtófélfa között legalább négyujjnyi rés tátong, így a rögzítést egy kilincsre kötött madzag segítségével lehet megoldani. A zsinórt belül egy speciálisan meghajlított csavarhoz szükséges kötni. Az illemhely belülről… azt inkább hagyjuk. Körbepucolom a kagylót és az ülőkét alul-felül – nem probléma. A gond inkább az, hogy itt sem tud elmélyülten relaxálni az ember. Alig ülök le, már hallom is, hogy valaki idegesen rángatja a zsinórt, és mogorván reklamál a folyosón: - Mi tarthat ennyi ideig, talán hozzam a ricinust?
Nem szeretnék vitatkozni, gyorsan elvégzem a dolgom, és duzzogva befordulok kézmosásra a szomszéd helyiségbe. A higiénia fontos – halljuk néha az eü. tájékoztatókban... Nos, nem mindenütt persze, mivel itt a kézmosószer adagoló teljesen száraz. Ki tudja, mióta fogyhatott ki belőle a fertőtlenítő hatású folyadék?
Megborzongok, a hideg megcsípi a vizes bőrömet. A fürdő ajtaja és az ablak egész nap tárva-nyitva, mégis orrfacsaró büdös van benn. Aki a kezelések után zuhanyozni próbál, annak mindenképpen várnia kell, míg a decemberi szagos hideg lovagiasan távozik.

Hogy rohan itt bámészkodás közben az idő? Irány gyorsan ebédelni! Hopika… a lift már megint beszorult a félemeleten. Lopva nézem a várakozó, járókeretes és mankós betegeket. Kényszeredetten mosolyognak egymásra, akár a vigyorgóban.
Te is nevetsz most – ugye? Légy szíves ne tedd! Még kerülhetsz hasonló körülmények közé – paraszolvenciafüggő, silány, megélhetési járulékfizetőként. Azért bizony! Semmi esetre sem az egymást követő szakértő, felelős kormányok  gazdálkodásának, és a helyi lezsírozott „béna kacsák” következetlen sipákolásának köszönhetően.


– Tudod… valahol azért mégiscsak van némi bizsergető érzés ebben az egész kórházasdiban. Ha mélyen belegondolsz, végig libabőrös lesz a karod, hisz mégsem hagynak egyedül szenvedni a nyavalyáddal. Hosszas várakoztatás után végül csak összekvártélyoznak sorstársaiddal. Másfelől azonban sértődéssel vegyes aggállyal tölthet el, hogy a norvég tömeggyilkosnak – Breiviknek – három csillaggal jobb panzió dukál, pedig ugyanolyan európai betegek vagytok mindketten.



(Az utolsó képen Breivik börtöncellája látható /
2012. november 26.)

A szerző megjegyzése:
A történetet a képzelet szülte, mondhatni légből kapott. A képek is csupán illusztrációk. Hogyha valamiképp mégis ráismerne a valóságra, az csakis az ön fantáziájának és a véletlennek tudható be.

2013. február 26., kedd

Napjainkban




igazság
Gyártja, gyűri, gyömöszöli, gyúrja,
az ember a maga kis igazát,
mindenki tolja, löki kifúlva –
azért sem hagyja soha odaát.

okosság
A szomszéd füle mindig zöldebb –
bár neki sem örök a tavasza –,
nyoma sincs holmi késztetésnek,
hogy mi egyetértsünk valaha.

munka
Dolgozik úgy egynegyedünk – néha,
a többi agg, rokkant vagy fiatal,
esetleg seftes, útszéli céda, –
s hízelgő, kit eltart a hivatal.

munkanélküliség
A munkaképes a körmét rágja,
sok csavargó szutyokban térdepel,
segélyből az élet nem nagy vágta –
mindenki azt kap, amit érdemel?

állam
Drága az állam, de vígan él, ki bírja
húzni hasznát, pimasz és szemfüles,
akinek képén vastag az irha
az válságban is mód felett keres.

beosztás
Hűbéres posztokra léhák lesnek –
a kenőpénz delejes gondolat –,
akit bizalmi állásba tesznek,
vetnie nem kell, folyton csak arat.

bankrendszer
Csalárd bankok csúf csapdákba csalnak,
vermük jogtiszta, hűvös és kegyes,
segítik őket nyúzó hatalmak,
az üzleten mindegyik jól keres.

nyugdíj
Várni a nyugdíjat – álomállás,
hogyha sorsod szerencse kíséri,
bár férfinak lenni nem nagy áldás  –
örülhet, aki a korhatárt megéri.

temetés
Minden üzlet ma – a tiéd kivéve –,
ha a küzdelmet egyszer feladod,
sírod körül szipog néhány néne,
siratja semmi kis vagyonod.

2012. szeptember 13., csütörtök

Ötvenöt dúlt nyár




Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból szomjas barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is-úgy is itt hagy.



2012. 08. 20.

2012. augusztus 8., szerda

A legszebb nyúl a halpiacon

Az idei Ünnepi Könyvhét forgatagát valószínűleg nem élveztük volna kedves Földimmel, ha Békéscsabáról felutazó arany Erikánkat nem akarjuk meglátogatni valamelyik standon.
Erika sajnos súlyos beteg, bár rajta nem látszik – ahogy írta –, ugyanolyan vidám, beszédes, amilyennek megszokhattuk az évek folyamán, amióta egyre rendszertelenebbül találkozgatunk.
Megüzentem pedig neki, hogy első az egészség, és csak közvetlen utána következik a könyveladás, de ő semmiképp sem akarta lemondani programjait.

Rajtam – ahogy szondázgatom magam – jobban felfedezhetők a több mint két hete tartó fejfájás nyomai, hiába vettem be indulás előtt dupla adag gyógyszert. Amikor a gyógyteák már nem segítenek, az ember mindenre képes, hogy visszaszorítsa borzalmas, hullámzóan erősödő, nyilalló, nyomó, gyötrő, és hisztéria felé kergető fájdalmait.  Olyankor már nem számít az egészséges életmód, egyik méregre veszi be a másikat, csakhogy megszabaduljon a kíntól, vagy legalább időlegesen fellélegezhessen.

Ez a kéthetes fejfájás tortúra most „hab a tortán” nálam. Régóta tartó ízületi problémáim megtetézése, szinte abszurd kiteljesedése.
No, de kérdezhetnők: manapság ki van jól? Beteg a nagytesó – az EU, eladósodott a nagybátyó – az USA, rosszul vannak a sógorok (ők főleg magyar bankjaik profitjáért aggódnak), beteg az ország, betegek a politikusok, a közgazdászok, a jogászok, betegek az emberek. Szóval néhány spekulánson és útonállón kívül kevesen vagyunk jó bőrben.
Gyötrő gondolataink közepette talán be is kúszhat a képbe néhány elmosódott kérdőjel: kinek áll érdekében mindez, ki áll a folyamatok mögött? Ki gombolyítja a szálakat? Már egész biztosan nem a Moirák a végzet irányítói. Az emberi élet fonalát szövő, gombolyító, illetve elvágó három istennőt valószínűleg eltetette láb alól a titokzatos Bilderberg-csoport, akik rendszeresen a G8-ak tanácskozásai előtt üléseznek zárt ajtók mögött, szigorú titoktartás közepette.
Talán a gyógyszergyárak, a jótékony bankok, az élelmiszer-adalékkészítők, a környezetszennyezők, a káros sugárzáskibocsájtók nyisszantják el idő előtt azt a vékony zsineget, ami a valósághoz köt bennünket.  Az álarcok, logók, szervezetek mögött – persze – ugyanolyan – hús-vér – emberek rejtőznek, mint mi, csak ők a bankjegyerdőtől nem látják az élő fát, így aztán gyakran kaszabolják maguk alatt is az ágakat.
A demokráciát féltők megvizsgálhatnák eme csoporttevékenységek mindegyikét, és panaszra mehetnének eredményeikkel, grafikonjaikkal az EU-hoz vagy az amerikai Népszavához.
Mégiscsak furcsa, hogy amíg a kispályás magyar trafiktörvényre maga Angela Merkel is intő ujjat mutat, addig mások világra szóló dolgokról titokban dönthetnek mindenféle kontroll nélkül.
  No, de menjünk csak vissza a halpiacra, vagyis a könyvvásárba!
Földim tavaly óta már elfelejtette, hogy merre van a belváros, úgyhogy, ha nem fogom a kezét, elmegy Halmajugrára. A Duna-parti parkolóhelyek ugyanúgy le vannak zárva, mint tavaly, pedig az idén nem volt semmiféle csúcstalálkozó, talán a “A Good Day to Die Hard” című film forgatása miatt kellett az összes megállási lehetőséget időlegesen (csak néhány napra) megszüntetni.
Az akadémia parkolóból elindulva – ahol szinte sci-fibe illő módon találtunk egy helyet – Földim majdnem berántott a Zrínyi utcába. Először úgy véltem, lőnek a filmesek, de látva párom tétova arckifejezését, rájöttem: elvétette, merre van a Vörösmarty tér.
A téren a megszokott kép fogadott: Barakkdizájnú alumínium bódék zátonyai között csordogáló, anyagilag szemlátomást meglékelt uszadék-tömeg. A kis sziget-asztalkáknál pedig feszült figyelemmel lesben álló költő-író cápák.
A környékbeli kávézók teraszán elnyújtózó jómódú turisták látványosságként, amolyan a szociológiai tanulmányként figyelik az imitt-amott feltorlódó hangulatmentes, egykedvű tömeget. A főleg külföldi teraszvendégek között azért sólyomszemmel kiszúrtam a mély-szegénység és a svájci frank gengszterizmus néhány költő-író áldozatát is. Ők ugyanolyan jól dőltek hátra az árnyékban, mint a külföldi turisták – sőt némelyikük az ötödik ser után még jobban.
Erikánk után kutatva, indiánokba botlottunk, akik nagyon barátságosan viselkedtek, és teljesen ingyen ki akartak festeni bennünket, amit persze nem hagytunk. Kikértük magunknak, már korunkra való tekintettel is. Teli a város amúgy is indiánokkal – Bartók indiánokkal. Honnan van erre ennyi pénz? Úton-útfélen, villamoson, buszon, óriás és törpeplakáton, egyszóval mindenütt csak a szomorúszemű Bartókok figyelnek indián pártában.
Valakinek jó forrás a könyvkiadás ma is, mert nyilvánvaló, hogy csak a rendkívül nagy árréssel, vagy nagy tömegben, olcsón előállítható anyagokból készülő termékeket forgalmazók tudnak bőkezűen reklámozni. Egy kisvállalkozó vagy egy szerző biztosan nem képes ilyesmire. Persze, ahogy hallom, némelyik kiadó 4-6 %-ot csepegtet a szerzőnek, a termék igazi tulajdonosának. Ennél még az ásványvíz felszínre hozatala is többe kerül… Pedig hát az sem aprócska buli.
  Gondolataimból a térre kisvasútként bekígyózó népes spanyol társaság gitárral kísért mutatványa zökkent ki. Az előadók a tér negyedéig érnek, amikor lelkesedésük elfogy. Érezhetően lelombozódnak az érdektelenség láttán.
Hát persze, ilyen a magyar mentalitás. Félrefordított fejek, rosszalló homlokráncolások, maguknak való gondolatok. Ti bohóc spanyolok inkább zajongjatok otthon tekintetek.
Itt nem biztat senkit senki, mint a meccseken a kemény mag: szurkoljon (tapsoljon) mindenki!
Egyébként is mire ez az indokolatlan jókedv, amikor beteg a spanyol bankrendszer is? Feltőkésítésre szorul, mint a miénk már néhányszor, hogy utána  a betéti kamatok 5-6 szorosával újra sarcolgassa a minden mindegy alapon rászorulókat.


Földim szakértelemmel fejti meg az információs bódénál, hol dedikál most Erikánk, és magabiztosan kalauzol arrafelé. Ez már nem az én pályám. Vásárokban, üzletekben,
parkolóházakban, jellegtelen környezetben nem ismerem ki magam.
    Erikánk éppen egy kislánynak ír a könyvébe. Mögé állunk, nem zavarjuk addig. Kicsomagolom a rózsát, amit hoztunk, és türelmesen várakozunk.
Nagy öröm látni vidáman kedves barátosnénkat, rendesen körbe is puszilgatjuk egymást.
Én valószínűleg többet panaszkodom, mint ő, de ezt konkrétan nem tudom megítélni – hasonlóan, mint néhány elfuserált kérdést a nemzeti konzultációban. Lehet persze, hogy némely alattomos betegség nem fáj annyira, mint egy erős középfülgyulladás. Ezzel együtt remélem, mindkettőnk sorsa jobbra fordul.
Most jut eszembe: nem kérdeztem, hogy használja-e a gyógynövénypakolásokat és a gyógyteákat… Fontos lett volna pedig.


A pavilon homlokzatára, ahol Erika dedikált, két név volt írva. Rögtön kikövetkeztettem: felesbe vették ki. Meg is kérdeztem a régi ismerőst, az immáron kétkötetes írót:
– Mennyi a bérleti díj?
– Százhuszonezer a fele – közli enyhe szájhúzással a velem egykorú férfi.
– És mennyien hoztatok ki könyvet a régi csapatból? – firtatom, miközben lapozgatom az egyik prózáját.
– Gyere, nézd meg a választékot a pulton! – terelget a lehajtott ablakborítás felé.
Mustrálgatom… hát nem sok, talán nyolc-kilenc szerző kötetei vannak közszemlére téve. E kötetek egy részét már láttam egy éve, két éve, három éve is, tehát nem vadonatújak.
Szemet szúrnak az árak: 2000, 2100 Ft-ról leárazva 890, 1000 Ft-ra. Nem mehet annyira jól a bolt.

Beszélgetésbe kezdünk a könyvkiadásról, a szerzői munkáról, a szerkesztésről, a borítókészítésről. Kiderül, egy valamirevaló, 200 oldalas kötet 1000 Ft-ba kerül tetemes, saját előkészítési munkával is. Eddig sem teljesen laza fejtartással figyelem a 890 Ft-os akciós kötetárakat, de ezután a gyógyszertől kicsit merev fejem valamicskét berezonálhatott, ahogy belegondoltam:
– 1000 Ft egy 200-oldalas puhafedelű nyomtatása – nem semmi. Néhány helyen látom, kosárban kínálnak 500 Ft-os átlagos kiadványokat, és 1000-ért a nagy alakú, képekkel tömött, méregdrágán legyártott gyönyörűségeket.
– Sajnos, ez van – feleli a régi alkotótárs.
  – És te írogatsz-e még? - kérdezik szinte egyszerre.
– Egyre kevesebbet – válaszolom elmélázva. A 4 Dimenzió portál dolgai lekötik az energiámat (nekem nincsenek ilyen remek adminjaim mint ti – nézek végig a férfin és a mellette tüsténkedő, épp egy potenciális vevőt babusgató, szintén régi ismerős írónőn), másrészt Földim webáruházait tartom karban, és próbálom jó pozícióba tolni a Google találatai között.
– Milyen áruházzal foglalkoztok? – kérdezi a tőlem néhány évvel fiatalabb írónő.
– Méteráru – függöny, dekoranyag, ágytakaró, díszpárnák… ilyesmi.  Nem akartam emlegetni a Kép és Könyv webáruházat, amit sajnos minden igyekezetem, és propagálásom ellenére be kellett csukni, mivel arany Erikánkon kívül senki sem bízott meg bennünk annyira, hogy küldött volna közvetíthető könyvet vagy festményt. Nekünk pedig nincsen se eladó saját kötetünk, se festményünk. Nos, az érem fonákja, ha alapvetően olyan gondolatok játszanak az emberekben, mint amikor a róka elindul a medvéhez az ásóját elkérni…
A webáruházba invitálásra a legkedvesebb válasz az volt: „sok sikert kívánok neked!”
Hmmm… énnekem? Tkp. rajtad próbálok segíteni, neked kell a siker, ha már írtál, festettél valamit, hogy ne avasodjon rád a cucc, és ne tégy úgy, mintha remekül menne a bolt, amikor odaadnál mindent negyed áron is, csak vigyék.
Az ismerős webáruháza az persze más, oda nem csöppentünk 4 % sikerdíjat sem a működésre, fulladjon csak bele. Inkább bérlünk pavilont vagy kiállítótermet, fizetünk vendégeket, reprezentálunk, teszünk mindenhová mindenfelé a kenőcsöt, és elmeséljük, hogy (erőn fölül) a legnagyobbak között áruljuk a portékánkat, és miénk a legszebb nyúl a halpiacon.
  – Szóval... te nem vágsz bele egy kötetbe? – kérdezi az írónő.
– Gondolkoztam már rajta – felelem elmélázva –, de olyan ez szerintem, mint egy weboldal készítése: hiába csinálsz egy honlapot, az égvilágon senki sem fog tudni róla. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy kis darab fekete posztóval hadonásznál a vaksötétben.
Azok könyveit kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek vagy mértékadó, sznob sarokkövek. A valóság ábrázolására törekvő, realista, nyálmentes, különálló, netán igazságkereső, szókimondó daraboknak nincs nagy piaca. Az emberek szeretik, ha megvezetik őket, sokan még most is azt hiszik, az a tökéletes demokrácia, és az igazi művészet.
No, meg nézz itt körbe! Mennyi az éhes kiadó, mennyi az eladatlan könyv, és mennyi okos ember üldögél tollal a kezében, vagy iszogatja borát, és uzsonnázik asztalkájánál. Miért kellene még pont nekem dúsítani a felhozatalt?
– Nem úgy van az! – korhol az írónő – mindenkinek ki kell írnia, ami benne van. És különben sem olyan okosak EZEK, csak fontoskodók.
– Tudnád, mennyi nagyképű van köztük  – fordul felém a régi alkotótárs is. – Elmesélek egy-két esetet… – folytatná, de kapás van, nézelődő érkezik.
  Elköszönünk a társaságtól, hisz muszáj körbenéznünk valamelyest, ha már egy évben egyszer bejöttünk a belbe, és szerencsésen parkolóhelyet is szereznünk.
Erikát biztosítjuk, hogy még meg fogjuk látogatni a másik pavilon előtt is, ahová később átköltözik.

Jattolás, puszi, rövid jókívánságok, aztán elvegyülünk a bámész tömegben.

A nagyszínpadon éppen vége Böjte Csaba és Keresztes Ilona beszélgetésének a szeretetről és a házasságról. Odaóvatoskodom a színpadlépcsőhöz.
 Olympus masinámnak nagy nehezen sikerült legyőzni a szerzetes auráját, végül készül egy-két használható fotó róla is:
  Néhány dedikáló asztal előtt meglepetést okozó, kígyózó sorok alakulnak ki.
– Mintha csak erről beszéltem volna – mutatom Földimnek. Azok könyveit kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek vagy mértékadó, sznob sarokkövek.
Csinálok jó pár képet – ilyet és olyat is, aztán továbbaraszolunk.


Néhány celebbel az idei vásáron is összefutottunk. Nekik valószínűleg kötelezően előírt kűr kulturális arcukat is mutogatni.

  Erikán kívül másik 4 Dimenzióssal is találkozunk… majdnem, de az utolsó pillanatban, karnyújtásnyira sajnos sarkon fordul kedves barátunk, és elkígyózik az emberlabirintusban. Remélem, nem tőlem ijedt meg, de azért sebtiben mégis megfésülködöm az egyik kirakatban.
Földim ekkor már erősen kapaszkodott belém, feltörte a cipő a lábát, mivel előző nap is nagyot sétált ruhakeresés közben. Közeledik a nagyobbik lánya esküvője…
Benéztünk néhány Vörösmarty téri üzletbe is, hátha akad végre valami alkalomhoz illő, de nekem úgy tűnt itt is csupa-csupa kínai, idétlen fazonú, igénytelen holmit próbálnak elsütni svájci árakon.
  A fagylaltos pult előtt pihentünk meg, nézegettük a választékot. A fagyi legalább jól mutatott, és tavaly óta csak egy tízest drágult adagja.
– Ez termék tartja az inflációs rátát, még a Brüsszeliek is rányomhatnák a stemplit – súgtam oda Földimnek.
260 Ft egy gombi… Kérek egy mangót és egy kiwit.
– Tessék parancsolni! – fordul felénk a csinos pincérlány.
– Kérek egy mangót és egy pisztáciát… vagyis kiwit.
– Akkor egy mangó és egy kiwi legyen? – kérdez vissza a pincérlány.
– Igen – válaszolok – egy mangó, egy kiwi és egy pisztácia.
Földim is három gombócot választ.
Huh, micsoda fényűzés! máris túllőttünk a portál éves támogatásán fejenként több mint 50 %-kal.
  Visszanézünk még Erikához és Lacihoz egy pillanatra elbúcsúzni, minden jót kívánni, amennyire csak lehet ebben a keserves helyzetben, utána szedjük a lábunkat, ahogy tudjuk, mivel Földim már fázik – lehűlt a levegő.
  A Széchenyi térre érve a Gresham terasz nagy képernyőjén viszont még forró a hangulat. Bőszen kergetik a labdát a milliárdokat érő játékosok, hullámzik
a foci-Eb közönsége. A terasz elegáns vendégei is fel-felugranak, összeölelkeznek, és egy húzásra hörpintik fel a magyar minimálbért verő Dom Pérignont.

Öreg barátom panasza




Hiába ömlik rám szófüzér,
tetőmön koppannak szavak,
mint nyári viharban a jég –
verdesi fejem az öntudat.

Sérül a testem – már zúg, zörög,

szépségem kopik, az idő harap,
eremben talmi gőg sündörög –
vonyít bennem egy rút alak.

Amint a vénség leteper,

menekül messze a humor,
kimért merevség kelepel,
s önfejű vádakat kohol.

Nem szeret senki – úgy hiszem,

elfogytak a karoló kezek,
kert végén kushad a szerelem –
nem nyaldos elvakart sebet.



2012. július 27.